RÉGI VILÁGBELI MUZSIKUSOK

Wolfgang Amadeus Mozart 1779-es keltezésű D-dúr szerenádja a salzburgi egyetem egyik ünnepségére készült, zárószámként. Előadó együttesében a szerző a vonóskar mellett 2 fuvolát, pikolót, 2-2 oboát, fagottot, kürtöt, trombitát, valamint postakürtöt és üstdobot is alkalmaz. Hét tétele közül a harmadik és negyedik helyen álló Concertante, illetve a Rondeau kiemelkedő szólisztikus részeket tartalmaz a fuvolák, oboák és fagottok számára. A második menüett első triójában szóló pikoló (a kéziratban "flautino"-nak nevezik) játszik a vonósok felett. A második menüett második triójában pedig a postakürt szólóját hallhatjuk, innen származik a szerenád elnevezése is.

Johann Sebastian Bach billentyűs versenyművei feltehetően korábbi, – valószínűleg Köthenben – egyéb hangszerekre írt műveinek feldolgozásai. Érdekes, hogy nem egy esetben csak az utóbb készült csembalóváltozatok maradtak fenn. Az 1738-ban keletkezett g-moll hangnemű versenymű valószínűleg Bach első kísérlete egy teljes csembalóverseny megírására. Ez a három tételes kompozíció a BWV 1041-es jegyzékszámú a-moll hegedűverseny átirata, helyesebben egy egész hanggal mélyebbre transzponált változata. A lipcsei időszakban ilyen módon készült Bach versenyművek kéziratán titokzatosnak tűnő rövidítések is szerepelnek. A partitúra elején "J.J.” Jesu juva (Jézus, segíts!) míg a végén "Finis S.D.Gl.”, azaz Soli Deo Gloria (egyedül Istené a dicsőség) bejegyzések olvashatók.

Bartókot 1939-es vonószenekari Divertimentójának megírására Paul Sacher svájci karmester, a Bázeli Kamarazenekar alapítója kérte fel. A divertimento kifejezés eredetileg olyan művet jelöl, amely elsősorban a hallgatók és az előadók szórakoztatására szolgál. Bartók háromtételes darabja egy modális tonalitások köré épülő neoklasszikus jellegű mű, melynek során a szólisták egy kis csoportja kontrasztál az egész zenekarral. Ez a technika emlékeztet a barokk concerto grosso műfajára is, de a mű tonalitása, harmóniavilága bartóki módon modernista. Éles dinamikai kontrasztok jellemzik, ám a zeneszerző él az imitáció, a polifón szerkesztésmód lehetőségével is. Allegro non troppo jelzésű első tétele a concertók lüktető ritmusvilágát idézi fel. Tematikája játékos, máskor lapidáris és tömör, formailag a klasszikus szonátaforma útjait járja. Lassú tétele emlékeztet a legkevésbé az egykori szórakoztató jellegű karakterekre. Helyette a magány sötét látomásait idézi fel az „éjszaka-zenék” jellegzetes hangján. Végül az Allegro assai zárótétel hozza a feloldást, mely a zeneszerző népdal-utánérzéseinek egyik kiemelkedő remeke. Skálaszerű motivikája, szilaj ritmikája és ellenállhatatlan jókedve mesterien ötvözi a hagyományokat Bartók kelet-európai gyökerű hangzásvilágával.

– baljos –