A pillanat varázsa

Claude Debussy minden bizonnyal a zenetörténet legegyénibb arculatú komponistái közé tartozik. Költői világát tekintve talán Chopin-hez hasonlítható, azzal a jelentős különbséggel, hogy a lengyel komponistától eltérően szinte valamennyi műfajban alkotott. Impresszionista ábrázolásmódja, festőisége, az egészhangúságon nyugvó hangzásvilága, az antikvitáshoz való vonzalma összetéveszthetetlenül egyedivé teszik művészetét. A kizárólag Debussy kompozíciókból összeállított műsor lehetővé teszi, hogy alaposabban megismerhessük ennek a nagyszerű komponistának a jellegzetességeit. A tenger című zenekari alkotása, mely a „három szimfonikus vázlat” alcímet viseli, a XX. századi programzenék ikonikus képviselője. Inspirációként a zeneszerző gyermekkori tengerélményeire, illetve az impresszionista festészet és a szimbolista költészet vízábrázolásaira hivatkozik. Debussy zenei víziói a tételek programcímének ismerete nélkül is asszociációkat keltenek, ezért szinte megmagyarázhatatlan, hogy az ősbemutató miért váltott ki értetlenséget a közönség és a kritikusok körében. A zenei anyag megformálásánál Debussyt inkább a szabad, asszociatív variációs építkezés vonzotta, és kerülte a klasszikus formai sémákat. A nyitótétel (Hajnaltól délig a tengeren) bevezetése, a scherzóra emlékeztető második tétel (Hullámok játéka) és a befejező rondófinálé (A tenger és a szél párbeszéde) mégis a klasszikus tradíciók jelenlétére utal. Tematikusan a két szélső tétel szorosabban kapcsolódik össze, így lesz világossá hogy A tenger nem csupán hangfestő hatások füzére, hanem egységes műforma, mely alapvetően a zenei logika szerint építkezik. Gabriel Fauré zeneszerző, a párizsi Conservatoire igazgatója Debussyt 1909-ben a tekintélyes intézmény igazgatótanácsába delegálta. Egyik első feladata az volt, hogy két új művet komponáljon a következő évi klarinétvizsgákhoz. A Rapszódiát vizsgadarabként 1910 júliusában szólaltatták meg először, ekkor még az eredeti zongorakíséretes formában. A mű ajánlása a Conservatoire professzorának, Prosper Mimartnak szólt. Egy évvel a bemutatót követően készítette el Debussy a zenekarkíséretes verziót. A cím jelentésének megfelelően a Rapszódia csapongó, szeszélyes, és költői hangulatot áraszt. A szólóhangszer különböző LASKAI LÁSZLÓ KOLLÁR IMRE regisztereinek minden hangzásbeli és kifejezési lehetőségét kiaknázza, elragadó szabadsággal és költőiséggel váltakozik az álmodozás és a játékosság között. Művéről Debussy így nyilatkozott: „Ez a darab minden bizonnyal az egyik legkedvesebb, amit valaha írtam.” 1899 decemberében befejezett zenekari művekből álló ciklusának Debussy a Három noktürn címet adta. Ebben az időben a szerző több más, végül befejezetlen darabján is dolgozott, de nincs arra utaló jel, hogy ezek anyagából bármit is felhasznált volna a noktürnök komponálásánál. A három tételt egy – hasonló című – impresszionisztikus festménysorozat inspirálta, melyet egy James Abbott McNeill Whistler nevű, angolamerikai művész alkotott. A zeneszerző darabjával kapcsolatban a következő gondolatokat fogalmazta meg a közönség számára: „A Noktürnök címet itt általánosabb, pontosabban dekoratívabb jelentésében kell érteni. Tehát nem a szokásos noktürn (éji zene) formáról van szó, inkább azokról a benyomásokról és különleges fényekről, amelyeket a szó magában hord. Felhők: az ég mozdulatlansága a felhők lassú, melankolikus mozgásával, ami fehérrel finoman színezett szürke agóniában végződik. Ünnepek: a légkör mozgása, táncoló ritmusa hirtelen fényvillanásokkal, vagy akár egy díszes menet története, amely egy ünnepségen halad át, összekeveredik vele… Szirének: … a tenger és számtalan ritmusa, később a holdfénytől ezüstös hullámok között felhangzik, kacag, majd elhal a szirének titokzatos éneke.” 

– baljos –