Nagyheti hangverseny

A HANGVERSENY-KÖZVETÍTÉS MÁRCIUS 30-ÁN ELMARAD! 

Felix Mendelssohn-Bartholdy tragikusan rövid, ám anyagi tekintetben gondtalan élete során Európa-szerte gyakran utazott. Benyomásainak zenei lenyomatait egyértelműen megtaláljuk műveiben, elég ha a  legismertebbekre, a Skót-, vagy az Olasz szimfóniákra gondolunk. Ebbe a természetélményt feldolgozó körbe tartozik a Hebridák, avagy Fingal barlangja című nyitánya is, melyet az ifjú komponista a távoli skóciai szigeten 1829-ben tett látogatásának hatására vetett papírra. A zordon, kopár táj által keltett erőteljes hatásokat nemcsak egy 21 ütemes motívumban  fogalmazta meg, hanem egy - sokoldalú tehetségét bizonyító -  tusrajzán is. A gyakran hivatkozott szonátaformában megalkotott nyitány kezdetén szinte láthatóvá válik a különös északi táj fensége, borongós, időtlen végtelensége. A kidolgozási szakasz a fúvósok és vonósok kontrasztálásának köszönhetően sajátos tér-érzetet közvetít a hallgató számára. Darabját a szerző többször is átdolgozta, mert középrészében eleinte kevesellte a "bálnaolajat, tengeri sirályt és sózott tőkehalat", azaz nem annyira zenei tökélyre, hanem hangulatok erőteljes kifejezésére tette a hangsúlyt.

Ha Beethoven szinte minden műfajra kiterjedő életművéből egyetlen hangszert szándékoznánk kiemelni, az mindenképpen a zongora lehetne. Ennek magyarázata nem csupán abban rejlik, hogy a zeneszerző kiváló, virtuóz mestere volt az instrumentumnak, hanem sokkal inkább abban, hogy zenei elképzelései, újító törekvései talán legközvetlenebb módon zongoraműveiben jelentek meg. Harminckét szonátája, variációsorozatai, zongorás kamaraművei mellett öt versenyművel is gazdagította a hangszer irodalmát. Köztük az egyetlen moll hangnemű, az 1803-ban Bécsben bemutatott c-moll versenymű, melynek ajánlása Lajos Ferdinánd porosz hercegnek szól. Ebben, a sorszámát tekintve harmadik zongoraversenyében Beethoven már egyenrangú szerepet szán a szólóhangszernek és a zenekarnak. Tekintve, hogy az ősbemutató szólistája személyesen Beethoven volt, fogalmat alkothatunk pianista képességeiről is. Egy korabeli feljegyzésből az is kiderül, hogy  a zongoraszólam esetében csak vázlatos lejegyzésére  jutott ideje, ezért  jórészt emlékezetből játszott a premieren. A nyitó, Allegro con brio tétel terjedelmével és  szonátaformájú kidolgozottságával súlyponti szerepet játszik. Megragadó főtémája egyszerre mutat harmonikus és rimikus karaktert. A Largo feliratú középső tétel E-dúr hangnemével és monológ-jellegű, deklamáló hangvételével a darab legszemélyesebb pillanatait eredményezi. Talán a záró Rondo szolgál a legkevesebb meglepetéssel, bár a zongora rögtönzés jellegű kadenciái, és  ellenpontozó jellegű kompozíciós megoldásai egyáltalán nem szokványosak. 

A szimfonikus költemény műfajának Liszt mellett talán legnagyobb mestere Richard Strauss volt. Halál és megdicsőülés című nagyszabású kompozíciójának ötlete az 1880-as évek végére tehető, amikor a zeneszerző szervezetét súlyos betegség támadta meg. Ekkor, szinte a halál torkában kezdett a komponáláshoz, mely közel két évet vett ígénybe. Barátja, Alexander Ritter az egyes tételek elé költeményeket írt, így nem szokványos programzenei alkotással állunk szemben, hiszen ezúttal a zene ihlette az utólag született szövegeket. A mű két különböző hosszúságú és hangulatú fő részre tagolódik. Az első, terjedelmesebb rész (I. Largo, II. Allegro molto agitato, III. Meno mosso) a halállal vívott küzdelmet ábrázolja, míg a második szakasz (IV. Moderato) a túlvilági megdicsőülés zenéje.  Formailag Strauss szimfonikus költeménye a lázálom, a gyermekkori visszaemlékezések és az éltehalál-harc tematikájából kialkított szonátaforma, melynek kódáját a második formarész túlvilági fényességet reprezentáló hangzása alkotja. Egy mondatban megfogalmazva, a darab üzenete, hogy a küzdő, szenvedő ember egyetlen megváltója a művészet. A Halál és megdicsőülés bemutatóját az 1890-ben rendezett eisenachi zeneünnep alkalmából személyesen a zeneszerző vezényelte. Megható, ahogyan Strauss élete végén, 1949-ben fogalmazott: „Furcsa, de a haldoklás pontosan olyan, ahogyan hatvan éve megkomponáltam a Halál és megdicsőülésben”.

(baljos)